2013. szeptember 19., csütörtök

Spring Breakers - Csajok Szabadon (ezek.a.mai.fiatalok.)

Neonbikinik töltött gépfegyverrel és jövőtlen, feszessegű disney-királynők, akikért nem jött el a herceg, csak max a járatos busz, abban a filmben, ami egy kurva jó videoklipnek túl hosszú, filmnek viszont túl videoklipes elgondolású. Akkor is, ha érzem én, hogy ezt a rendező direkt így akarta. Ha nagyon röviden kellene összefoglalom, akkor azt mondanám: diszkós Skins. 


A Spring Breakersről nagyon sok jót lehet mondani és ha valaki szán rá időt, akkor olyan mértékben indítja be az agyat és olyan témákat dob föl, amiről leszarom, hogy érdemes, egész egyszerűen érdekes beszélni. Mert tudják jól a huszonévesek, hogy miről beszélek, amikor azt mondom második kamaszkor. Lehet, hogy már nem érezzük a tizenéves kamaszkor ízét a szánkban, de elég sarkos véleményünk van azokról, akik most élik át azt. És az összes ezzel kapcsolatba hozható elmélet és probléma és vitaalap borzasztóan újszerű. A világ kurvára változik (ha nem tudnád), a társadalmi problémák meg kötelességükhöz híven folyamatosan hozzásimulnak az aktuális életformákhoz. Mindenki generációkról beszél és mindig félti azt, aki épp alatta van ebben a kategóriában. Mindig azt érezzük, hogy a következő, a következő, a következő szüli majd meg az új antikrisztust és a problémáikat olyan rácsodálkozással próbáljuk definiálni, mintha mi akkoriban nem hoztunk volna ki mindent az adott szituációk terén. Elhiszem én, hogy a mai fiatalok egyre szemtelenebbek és a média, meg a hatásai, meg a tévé, meg az elvált-szülők meg a gyorskaják, a szintetikus drogok és a dubstep. De könnyű lenne erre fogni, hogy egyre károsabb az élet a testi-lelki egészségre. Nem félek én tőlük. Csodálnám őket, mert magamat is csodáltam akkoriban, akkor is, amikor önutálaton kívül nem voltam képes másra. Ők is felnőnek. Mi is felnőttünk. Az én anyám sem gondolta volna, hogy egyszer lekopik a Martens bakancs a lábamról és helyette egy magassarkúba préselődik, egy igazi office asztala alatt. Fel fogunk nőni, akkor is, ha kurvára nincs hozzá kedvünk, meg akkor is, ha nem teljesen. Viszont nem fogom eltakarni a szememet, valami tényleg nem korrekt ezekkel a mai fiatalokkal. És én csak azt remélem, hogy 10 év múlva, egy most 16 éves lány fogja leríni ugyanezt újra és akkor majd biztosan tudom, hogy a körforgás rendben mocorog.


Sajnos a Spring Breakers nem olyan jó film, de mindenesetre fontos és nem utolsó sorban látványos, ami egy filmnél eléggé előnyös. A történet annyi, hogy négy csinos lány elmennek tavasziszünetezni, ahol szinte abrakoszacskóból zabálják a kokszot, torokra veszik a viszkisüveget, néha Britney Spearst énekelnek és le is tartóztatják őket. Majd James Franco, a gengszter, kihozza őket a sittről, kettőt megdug, ketten hazamennek, megint Britney Spearst énekelnek, közben kirabolnak egy csomó mindenkit és kurvára élvezik a pénzt, meg a fegyverek szagát, meg a hatalmat egy olyan trónon, aminek nincs is saját királysága. A végén meg is hal valaki, tökmindegy. Nincs ezzel a sztorival baj, akár izgalmas is lehetne, valójában egy darabig az is, de a történet csupán egy muszáj-eszköz, nincs rajta semmilyen hangsúly, vagy ha van is, akkor a mondandó és a kivitelezés lelopta róla azt. De sajnos a jó filmhez elengedhetetlen, hogy ez a hármas kielégítő összhangban dolgozzon.



A képi világ mesés. Minden sémát, minden színt, amit elbír az Instragram színkombinációja és minden árnyalatot, amit sikerült importálni a kilencvenes évekből, azt felhasználták. Valósággal laktatja a tekintetet a marihuána füstjében elkenődő kamaszmellek serege. Az elején bemutatott képkockák alá, Skrillex iszonyatosan jól eltalált és mindennél jobban odaillő Twin Atlantic című száma telitalálat. Lányok mellekkel, fiúk energiaitalokkal, lányok kalippóval a szájban, fiúk lányokkal a nyakukban és tenger, meg a part, meg a részegség és a nincs holnap, és soha nem is volt még mozdulatok. Borzasztóan szex-szag van; de nem az az őszinte, ösztönös, hanem az a megjátszós-pornós. Érdekes, de tényleg nincs benne hatásvadászat. Eltekintve attól, hogy az egész film valójában egy szinte kézzel fogható szimbólum, akkor sem úgy adja ezt a markunkba, hogy hülyének néz közben. Egyszerűen a rendező megvalósít. Vannak ötletei, félve még azt is rámondhatjuk, hogy művész, nem is fontos, de mindenképpen tiszteletre méltó, hogy egy ennyire populáris témát egyáltalán nem poposan dolgozott föl és nem akar ő a túlzott művészfilmek medrében sem vergődni, és érezni, hogy valahol itt próbál ő egyensúlyozni, ezen világok szélén. Ez azonban egyelőre túl nagy feladatnak bizonyul neki. Fura, mert nem dől el feltétlenül egyik irányba sem, de ettől függetlenül korszakalkotó újdonságot sem hoz létre.


A kamaszkor, mint háttér remek, de a lányok designja még jobb. A bikinik, a kicsit kopott váltakozó színű körmlakkok, az unikornisfej rávarrva a maszkokra, amikben rabolni járnak. Menőség, menőség, menőség. Mindenáron, bármilyen szituációban. 'Normális' ember csupán praktikussági okokból foglalkozna az öltözékével egy rablásnál. De a lányoknál ezek a szituációk inkább az önkifejezésre vannak kitalálva. Hogy számítsanak, hogy megmutassák. Talán egymásnak, talán maguknak. Létezni akarnak. A küszöbök már annyira át vannak lépve, a határok már úgy meg vannak feszegetve, hogy fogalmuk sincs mi maradt még nekik, ami felháborító lehet. Ma már meg sem rezdül a szemöldököd, amikor Miley Cyrcus a fél világot lerázza a picsájával, de nem kell olyan messze menni, szaladj le az újságoshoz trafikoshoz és máris teheted be a zacskóba a csokis croissant mellé a napicsöcst a Blikknek hála. Ja, hogy szexuális szabadság van és amúgy is, mit kell ilyen prűdnek lenni? Hát de bassza meg, hol marad az intimitás. A főszereplő lányok épp olyanok, mint akiknek csak az orgazmus fontos. Mert ugye, a pornók is ott érnek véget, ott áll meg az élet. A folyamatosan, kényszeresen sokszor ismételt jelentek, amelyekben benne akarnak maradni a pillanatban pontosan ezt jelképezik. Pillanatból akarnak csinálni egy állandó létformát. Teljesen egyértelmű, hogy ez lehetetlen, az orgazmust sem lehet kitartani, de ők erre vágynak. "Freeze life", hangzik el sokszor a filmben.

Teljes az MTV zenetévés hangulata.  A film minden egyes képkockája egy 17 éves lány tumblre. Nem hiszem, hogy bárki el fogja felejteni, azt az epikus jelenetet, amikor James Franco ül a zongoránál és a lányok az egyenrabló felszerelésükben köré állnak Britney-t énekelni a hófehér hangszerre támaszkodva, a tengerparti luxuslakás kertjében.

Nagyon sokszor hivatkoznak Istenre a filmben. Az egyik lány, Faith (Selena Gomez), valójában nem vesz részt a bűnös életben, ő inkább csak a lányok egy barátja. Az ő karaktere egy viszonyítási pontként szerepel, hogy még jobban kontrasztozza, hogy a barátnői erkölcsi morálja lefelé tendál. A bibliai idézetek mindig képesek valami ízt adni az adott jelenetnek és véleményem szerint, ha jól ki van választva, akkor nagyon beszédes és misztikus. Mint az Az American Horror Story-ban, vagy eszembe jut a Remény rabjainak börtönőre. A hitet mindenki tiszta dolognak gondolja. A mocsok mellé helyezve, még inkább engedi látni azt. És mindig képes adni egy alaptémát az adott szituációnak. Ezzel könnyebb lekommunikálni egy-két olyan gondolatébresztést, ami másként túl szájbarágós lenne, viszont kihagyva meg túl nagy űrt hagyna. Itt konkrétan az Isten és Ördög örökzölddel példálóznak. Számomra ez tökéletes választás, hiszen valószínűleg ez az egyik legalapvetőbb motívum: a jó és a rossz. A lányok is ennyire kevéssé bonyolultak. Nem gondolnak át semmit, mindent csak egyszerű fekete-fehérben néznek.

A könnyed, légies képek kiválóak a teljesen abszurd telefonbeszélgetések mellé, amelyeket családtagjaikkal bonyolítanak és arról mesélnek mennyire jól érzik magukat, mennyi kaland, mennyi kedves ember. Több kritikában olvastam, hogy azért értékelték ezeket ezeket a beszélgetéseket, mert köszönőviszonyban nem voltak a valósággal. Szerintem nem erről van itt szó. A lányok számára Alien (James Franco) valóban kedves és jó szándékú, mert kihozta őket a sittről. Az élmények valóban újak, mert végül is nem gyakran raboltak még ki embereket töltött fegyverrel és ugyanennyire ritkán jártak sztriptízbárba is előtte. Persze, tudják ők, hogy a szüleik nem ezt vizionálják maguk elé, amikor biztosítják őket arról, hogy jól érzik magukat, de itt olyan szépen rámutat arra, hogy mennyire el van csúszva a kommunikáció a világok között.



Az egyik legpofánvágóbb mondat azt volt a filmben, amikor a kezdetekkor el akarják lopni a tanáruk kocsiját. Arra most ki sem térek, hogy a tanár-diák viszony milyen stílusú világszerte és cseppet sem támogatom azt, hogy pálcázzák meg a gyereket az iskolában, de az a baj, hogy amikor elkezdünk haladni egy jobb cél felé bármilyen rendszerben, akkor évtizedek alatt könnyen átesünk a ló másik felére egy nagy lendülettel és fogalmunk sincs mi lesz azután. A tervezgetés közben mondja az egyik lány, hogy pontos tervük nincsen - amúgy semmiről - de mindegyis, mert "Act like you're in a movie or something." Ennyi. Ennyi az élet, vagyis erre a részére vágynak, a menőre, amihez jár a háttérzene, ami másokból érzést vált ki, mindegy is milyet, csak ez a szelete kell. És ehhez kapcsolódva a másik lány rávágja: "Just pretend, it's a fucking video game." Amikor meg valami nem úgy sül, ahogy szerették volna, akkor arra annyit tudnak reagálni, hogy "This isn't supposed to be happen." És rendesen sajnálni kezded őket, mert látod, hogy fogalmuk sincs a dolgok súlyáról és hogy mi van akkor, amikor észre kell venniük, hogy ez itt nem Hollywood, hanem az életük, aminek a forgatókönyvét nem valami IMDB-n felpontozott rendező írta. De felelősséget nem vállalnak, mert nem tudják hogyan kell. Csak a pénz, a pénz, a pénz. Szagolni, belefeküdni, tapintani. Teljesen túl van misztifikálva. Nem arra koncentrálnak, hogy mire tudnák elkölteni, csupán a tudat, hogy birtokolják, teljesen kitölti az űrt bennük. A lányok személyisége, karakterrajza, egy kivételével, egyáltalán nincs kidolgozva. Szót sem ejtenek róluk. Direkt egyformák, szándékkal nincs bennük egyediség.
És tényleg nem utálod meg a lányokat. Olvastam egy kritikát, amiben remekül leírják ezekre a dolgokra a megoldást. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a lányok az átlag életből akarnak kitörni mindenáron, hogy feltűnőek és egyediek legyenek, a gond viszont és a nevetséges az egészben az, hogy pont egy olyan világba vágynak mindenáron, ami azt hiteti el velük, hogy egyediek, pedig a legnagyobb tömeg masszájába olvadnak csupán bele. Csak egy újabb klisétenger tagjai lesznek, mindenféle eredetiség nélkül, de ugye ez úgy van eladva nekik agyban, mintha ez lenne a boldogság egyetlen, frissenfestett aranykapuja.
És, hogy miért beszaratós az a rész, amikor a szőke lányok leszopatják a töltött pisztoly csövét Aliennel és nem tudod, hogy le akarják e lőni, vagy csak baromkodnak. És Alien sem tudja és a legszebb az egészben, hogy a lányok sem tudják, hogy miért csinálják, hogy mi fog történni. Ez a legszebb, hogy annyira, de annyira kilátástalanok, hogy az is bizonytalan, hogy két másodperc múlva mi fog történni, nem hogy mi a távoli, felelősségteljes jövő.


A vége a filmnek, már már fárasztó, akkora fake a lövöldözés, mint amilyen kamu nigger volt maga Alien is, de tényleg nem erről akarok most írni, mert ezt bárki könnyen megállapíthatja, aki látta. A szereplők nem olyan jók, mint a karaktereik, kivéve James Franco-t (Veronica Mars, 127óra, Spider Man), aki borzasztóan jól nyomta a figurát. Rettent nehéz lehet egy ekkora, magát jólelkű paraszt-gengszternek tartó figurát játszani. A lányok, Selena Gomez (énekeső ex-JustinBieber és a Disney csatorna egyik arca), Vanessa Hudges (Álomháború, Tizenhárom(!), High School Musical), Ashley Benson (Hajrá csajok, Hirtelen 30, How I Met Your Mother), Rachel Korine (ő a rendező felesége amúgy) sajnos egyelőre túl fiatalnak, vagy éretlennek bizonyulnak ahhoz, hogy bármi jelentőset tegyenek le az asztalra, de nem is utáltuk meg őket. A kémia rendben van köztük, csinosak is. Persze szex-jelenetet cseppet sem meglepő módon a kevésbé ismert Benson és a rendező felesége vállalták be.
A rendező és író az eléggé fiatal Harmoney Korine (Kids, Ken Park) aki inkább dokus filmekben dolgozik, de amúgy is nagyon jellemző rá, hogy magas szimbolika tartományban és meglehetősen metaforikusan dolgozik. A Velencei-filmfesztiválon ez a 2012-es mű egy Aranyoroszlán jelölést ért a rendezőnek.


A Floridai tavasziszünetben létező hedonista, bikinis lányok történetét érdemes megnézni, akkor is, ha bő kézzel nem ajánlott. Jó a téma, szépek a képek és talán fontos is a film, de legnagyobb bánatomra nem működik jól a túlszép lányok, túlmocskos világa. (A zenét kihagytam; kurva jó.)

10/6

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése